Volt egyszer egy baleset

'93, március 8.-án, volt egy autóbalesetem. Mátyásföldön, előztem egy kamiont, és egy mellékutcából, kikanyarodott elém egy Opel. Már annyi időm nem volt, hogy fékezzek, legalább is csak egy-másfél méteres féknyomom volt, így frontálisan beleszálltam az Opelbe. Az Opelről, nekipattantam a kamion oldalának, és a kamionról, fel a járdára, a kerítés fogott meg.
Én nem éreztem semmilyen fájdalmat. Mivel mellettem volt a kerítés oszlop, a jobboldalon akartam kiszállni a kocsiból. Mikor a fél seggemet áttettem a jobboldali ülésre, és át akartam emelni a bal lábamat a kardánbokszon, és ez nem sikerült, akkor éreztem, hogy valami nincs rendben. Így, hát visszaültem, és vártam, hogy valaki kikanalazzon. Közben rágyújtottam, és nekifogtam, a földről összeszedni a táskámat, az aprópénzt, meg mindent, ami leszóródott az ülésről.
Míg vártam, és nézelődtem, vettem észre, a "hosszú" féknyomot, és azon tűnődtem, hogy lehet az, hogy én a rádiót hallgattam, és a magnó szól. Persze, a csattanásnál a fizikai törvény berántotta a kazettát a magnóba. A fékpedál szára, teljesen meggörbült. Igaz, akkor százhúsz kiló volt a testsúlyom. Na a mentők szépen beszállítottak a Szobi utcai kórházba, és mindenkinek az volt a mániája, hogy egyenesítsem ki a lábam. Hiába mondtam, hogy ilyen görbe lábbal születtem. Mikor nekiláttak erőltetni, hogy kinyújtsam, akkor már kezdett fájni is. A vérvétel után, már szóba is álltak velem, még fájdalomcsillapítót is kaptam.
Megröntgeneztek, és mint kiderült, a medencecsontom, (a vápa, nem tudom ez mond-e valamit? A lényeg, mint mikor az ejtőernyősnek a nyakába szalad a combja!) 2-3 cm.-es darabon, darabosan kiszakadt. Na, kaptam egy kis narkót, és felvittek a kórterembe pihizni.
Mikor már kezdtem volna aludni, jött egy olyan Mr. Bean típusú figura, meg egy másik, a kezében fúró, meg amit egy TMK-ásnál ellehet képzelni, és felébresztettek. Még csodálkoztam is, hogy a karbantartók, miért hordanak fehér ruhát, de ez nem rám tartozik. Csak akkor lepődtem meg, mikor engem tartottak karban. Kiderült, hogy a Mr. Bean, egy orvos volt, és az én térdem alatt fúrta át a sípcsontomat, hogy húzassák a lábamat. Hiába tiltakoztam, hogy így nem tudok hazamenni, meg nem tudok kimenni a folyósóra, dohányozni, őket ez egy cseppet sem érdekelte. Így, idő előtt megismerkedtem a "kacsával" is. Mind ez, hétfőn délelőtt történt, nőnap alkalmából.
Az orvos, elkezdte magyarázni, hogy, hogy törött el a medencém. A bal öklét, belerakta a jobb markába, és úgy mutatta, ez olyan, mint az autónál a gömbcsukló. Mikor közöltem vele, hogy nyugodtan mondhatja, ismerem az anatómiát, hentes vagyok. "Á! Igen? Szóval kolléga?"
Csütörtökön, estefelé vittek el CT-re. Csodálatos utazás volt. 3 és fél nap után, végre rágyújthattam. Ez nekem mindennél többet ért. (Még nem voltam az utóbbi 33 év alatt olyan beteg, hogy ne kívántam volna a cigit!) Ez, persze, a szebbik oldala volt az utazásnak, a nehezére, csak később döbbentem rá. Úgy pakoltak a hordágyra, hogy a lábam alatt ott volt a "szánkó", és egy csigán átvezetve, ott hintázott útközben a súly, amivel húzatták a lábamat. Ez minden kanyarnál. és fékezésnél, rántott egyet. (az út végén, lehetett cserélni a liberót!) De legalább, dohányozhattam. Röpke egy óra alatt, bepótoltam a három napot. Na, hála a CT-nek, kiderült, hogy komolyabb a baj. Meg kell műteni!
Az a 2-3 cm. mint a CT. kimutatta, 4-5 cm. volt. és ráadásul, darabos törés. Ennek köszönhetően, a combcsontom, 72 óránál tovább volt ficamodott állapotban, de erről majd később. Eljött a nagy nap. Március 15.-e. a nagy szabadságharc ünnepe. Korán reggel vártam, hogy vigyenek a műtőbe. Közben, valami újságot olvastam, hogy jobban teljen az idő. Milyen újság legyen, természetesen valamilyen vicclap. Na, nézzük, mit is ír a horoszkópom. Valami Peterdi féle horoszkóp volt. "Bak: Ön, a mai napon, gátfutóként fogja venni az akadályokat." Ez, már a lehető legjobban hangzott, még ha a Peterdi írta is. Legalább volt min röhögni az egész korteremnek. Mert addigra, már nem volt kedvem még a viccmeséléshez sem. Igaz, hogy a műtőben, elmeséltem egy párat, hogy ne unatkozzak.
Reggel nyolc óra. Levittek a műtőbe.

Innentől, nem ígérem, hogy teljesen szalonképes leszek!
Itt, tulajdonképpen nem sok érdekes dolog történt, mivel én nem láttam belőle semmit sem. Belém eresztettek, csak úgy vénásan, 12 üveg infúziót, kb. 8-10 cm. szerelővasat, 8 db. csavarral.
Aranyosak voltak, mert nem akartak megkatéterezni, és inkább a farkamra kötöttek egy gumikesztyűt, hogy a vizeletem, abba gyűljön össze, a műtét alatt, mivel gerincen keresztül érzéstelenítettek, és deréktól lefelé, semmit sem éreztem. Ez, csak akkor okozott galibát, mikor a műtét után megröntgeneztek. Ugyan is, mikor átraktak a műtős kocsiról a röntgen asztalra, a gumikesztyű, kifakadt. A többit ellehet képzelni! Végül is, az eredmény az lett, hogy mégis kaptam katétert.
Este, majdnem hét órakor, a látogatás végén vittek vissza a kórterembe. Mit ne mondjak, nem volt egy kéjutazás!
Én voltam, talán az egyedüli, akinek hallgatólagosan elnézték, hogy a kórteremben dohányzik. Napi, 3-4 doboz cigarettát szívtam el. A nappalok, aránylag még úgy, ahogy elteltek, de az éjszakák, azok borzasztóak voltak. A baleset előtt sem aludtam valami túl sokat, napi 3-5 óra, de bent a kórházban, az maga volt a pokol. Mivel nem nagyon volt semmi, amitől kifáradjak, nem igen tudtam aludni. Ha véletlenül sikerült elaludni, akkor vagy valaki hangosan fingott, köhögött, és arra ébredtem fel, vagy csak egyszerűen a fájdalomra. Pedig naponta 5-7 szem donalgint is bevettem. Arról nem beszélve, hogy tisztában voltam vele, ha annyit eszek, hogy jól is lakjak, mire túl vagyok mindenen, legalább százhatvan kilóra meghízok. Ez által, mindennemű élelem behozatalát megtiltottam, kizárólag a kórházi "kosztot" fogyasztottam. Ezen felül, éjszaka pár szem kekszet, hogy kibírjam a reggeliig. Sokszor, a szemem jött kifelé az éhségtől, mint a csigának.
Na, elég volt a szomorúságból, innen már a vidámabb rész következik.
Egyik alkalommal, elkapott a szapora. Szóltam az egyik kórtársamnak, hogy hívja a nővért, az ágytállal. Mivel nem találta, Ő ment el az ágytálért. Pont evett. Mindig evett, megállás nélkül. Hozta az ágytálat az egyik kezében, a másikban pedig a szelet kenyér, egy szelet rántott hússal. Az a keze, amelyikben a rántott húsos szendvics volt, műtötték neki, mivel a tenyerében, szétvágott valami inat. Úgy kell elképzelni, hogy a szendvics, be volt szorulva, a hüvelyk és a többi ujja közé. Megjelent az ágytállal, én felhúztam magam a keretbe kapaszkodva, hogy tegye alám, de nem tudta a szendvicset elereszteni. Rázta a kezét, mint a macska, mikor szarba lép. Már attól féltem, hogy a röhögéstől fogok beszarni.
Másik alkalommal, volt egy vén fasz, a Külügyminisztériumtól korengedéllyel nyugdíjba küldték. (bele is dilizett, mert nem tudta elviselni, hogy mint régi kommunistát, az MDF eltávolította!) Állandóan, éjjel nappal, hangosan hallgatta a rádióját. Hogy ne zavarjon minket, odaadtam neki a fejhallgatómat. Történt, egyik nap, hajnali 3 órakor, hogy arra ébredek, ez az őrült, tapsol. "Hogy miért nem egyenesedik ki az ilyennek az EKG-ja?" Csak azért, mert a parlamenti közvetítést hallgatta felvételről, és tapsoltak a rádióban! El lehet képzelni, volt minden, csak nem nagyságos úr.
A műtét utáni harmadik héten, kivették a sípcsontomból a kengyelt, és olyan, mint a fásli, csak ragasztós, térd alatt, végig betekerték a lábszáramat, a talpam alatt, hozzákötöttek egy madzagot, és úgy húzatták, még egy hétig a lábamat. Itt, megtörtént a második műhiba. A fáslizás, olyan szorosra sikeredett, hogy teljesen elszorította a vérkeringésemet. A harmadik napon, már úgy éreztem, mintha jeges vízben lenne a lábam. (Utólag, pár év múlva derült ki, hogy lett belőle egy jó kis érszűkület) Amit a baleset nem rendezett le, azt elintézték az orvosok.
Na, végre lekerült minden a lábamról. Na, de azért ez sem ment ilyen simán. A gyógytornász szépen hosszában felvágta a fáslit, és úgy ahogy volt, egy rántással letépte. Nem sok hiányzott, hogy be ne pisáljak. Csak nő lehet ilyen szadista (bocs!). És még röhögött is, hogy most legalább megtudom, milyen érzés egy nőnek, ha gyantázza a lábát. Még a műtős is kiakadt, mert "legalább benzinnel aládolgozhatott volna."
Felállhattam. Soha sem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz. A ballábam, egyszerre tele lett vérrel. Mintha millió tűvel szurkálták volna. Járókerettel, megtettem az első lépéseimet. Az első nap, mentem vagy tíz métert. Egészen az ablakig, meg vissza. Alig vártam, hogy elérjek az ágyamig. A második nap, már kimentem a folyosóra is. Három hét alatt, kb. mehettem, vagy száz mátert. Közben, a gyógytornász, naponta jött, tornáztatni. Sokszor, üvölteni tudtam volna. Erőszakkal behajlította a lábam térdben, hogy a térdem, majdnem az orromhoz nyomta. Na ilyenkor, liberót kellett cserélni. Hiába, mondtam, hogy szadista.
Elérkezett a nagy nap. Április 30. Hazaengedtek. Vártam a mentőt, hogy hazahozzon. Délelőtt 11 óra felé megérkezett. Mikor megtudták a mentősök, hogy a harmadik emeleten lakom, közölték, hogy nem üres a hordágy, és keresztúrig nem fogom kibírni ülve a kocsiban, így ott hagytak. Este 10-kor jött a mentesítő járat, amiben végül is ülve szállítottak haza. (azt mindig is tudtam, hogy a Kőbányai út nagyon rázós, de hogy ennyire?) Gólya viszi a fiát, felvittek a harmadikra. A kutyám, aki már ekkor fél éves volt, egyből összecsókolt.
Végre itthon!

Gondoltad volna valaha, hogy az ülés a legszarabb dolog a világon? És ha viszket a lábfejed, eléred, hogy a kezeddel megvakard? Mert én több mint egy évig, nem értem el.
Szóval, én majdnem két évig mankóztam. Mikor kijöttem a kórházból, teljesen legyengülve, akkor kezdtem mankózni tanulni, már itthon. A bal lábamban annyi erő nem volt, hogy a küszöbön átemeljem. Úgy oldottam meg a dolgot, hogy a nyakamba kötöttem egy kétméteres gumit, aminek a másik végét a talpam alá raktunk, és így a gumi emelte a lábamat. A legnagyobb gondban akkor voltam, mikor a WC-ről ki akartam jönni. Az a két-háromcentis szintkülönbség is gondot okozott. Szabályosan tériszonyom volt, hogy hogyan lépjek le. Ráadásul, az a hülye kutyám, aki akkor volt fél éves, és akkora volt, mint egy kisebb borjú, minden áron, a nyakamba akart ugrani. Egyedül, még véletlenül sem tudtam felállni. Később, a lakás legtávolabbi pontjára tettem le a cigimet, hogy ha rá akarok gyújtani, rá legyek kényszerítve, hogy felkeljek, és legalább pár lépést menjek. Minden lépés, maga volt a pokol, mivel a bal lábammal is imitáltam a járást, hogy legalább erősödjön. Na nem mintha így kevesebbet szívtam volna.
Nos ekkor következett a vízi balett. Több mint félévig jártam gyógytornára. Heti két alkalommal jött értem a mentő, és délután pedig hazahozott. Novemberben, mikor megkérdeztem az orvostól, mit kell tennem, hogy leszázalékoljanak, Azt válaszolta, "mire? maga egy egészséges ember", na ja, csak éppen a két mankó nélkül, egy lépést sem tudtam megtenni! Még az volt a bajban a szerencse, hogy a nővérem, TB ügyintéző, és hozta a papírokat, amivel elindítottam a leszázalékolási kérelmemet. Az Ő ötlete volt az is, hogy úgy kérjem, hogy '93. december 31-től, így mindjárt beleestem a márciusi nyugdíjemelésbe. Akkor lett a nyugdíjam 7300 forint.
'94, májusában, végérvényesen kiderült, hogy a csípőprotézis beültetése szükséges. Még szerencse, hogy hamar sorra kerültem. már június végén megműtöttek. ez után, következett három hónap, terhelés mentesség. Novemberben, mikor már végre teljesen terhelhettem a bal lábamat, Én vittem le a Negrót (ez a kutyám) legelni. Véletlenül beleléptem, egy nem nagyobb, kb. 10 centi átmérőjű gödörbe. A bal bokám megbicsaklott, én leültem törökülésbe, a sípcsontom spirális alakban eltörött. Mikor motoroztam, sokszor akkorát estem, hogy alig tudtam felkelni, de soha semmim nem törött el. Soha nem tudtam elképzelni, hogy valaki hogy eshet akkorát, hogy eltörjön valamije. Főleg gyalog. Az a hülye kutya, meg odajött, és elkezdte a pofámat nyalogatni. Először a röhögéstől, majd a fájdalomtól nem tudtam felállni. Végül, nagy nehezen segítettek feltápászkodni. Én ott álltam fél lábon, mint a gólya, kit tökön rúgott a béka, és vártam, hogy lehozzák a mankómat. Az a hülye kutya, meg nem elkezdett rám ugrándozni? Mondtam is neki, ha most fellöksz, akkor az Isten sem szed össze!
Na, ekkor kaptam ilyen "tökiggipszet". Gondolom, nem kell a lakótelepi Wc-ket bemutatni, csak kinyújtott lábbal tudtam leülni, és ez által az ajtót, nem lehetett becsukni. Na, annak a hülye dögnek, több sem kellett, kihasználta az alkalmat, odafeküdt az ajtó elé, és akkor meg a lábam ujját nyalogatta, ami kilógott a gipszből. Nem is azért szartam, mert kellett, hanem a röhögéstől!
Na, és így, '95. márciusában vették le a gipszet. De oda, már kocsival mentem. Egy hónap múlva, már a pult mögött dolgoztam. Legalább a cigaretta pénzt megkerestem. De a huzamosabb ülés, még most is nehéz.